Kedves Agykontrollosok, változtatni kívánók!
 
 Nem tudom, ennyire problémamentesek vagytok-e, vagy a fóliaszezon
 az oka, de túl sok mondanivalótok, a napi pozitív állításokon kívül, úgy
 tűnik nincs. Érdekelt volna, ha valamiféle vita alakul ki az egyik
 utolsó probléma körül, hogy mi is az élet értelme. Érdekes lett volna,
 ha az a bizonyos elkeseredett illető leírja, hogy jutott olyan szomorkás
 álláspontra. Érdekes lett volna, ha sokan írnak hozzá magyarázatot,
 véleményt, hogy szerintük, miért ez az egész ÉLET. Aztán gondoltam,
 leírom én, de az megint annyira személyes lett volna, hogy nem igazán
 szerettem volna vitázni erről senkivel. Lehet, Ti is éppen ezért nem
 írtatok. Tény, hogy a "megvilágosodás" felé vezető út, a rendszeres
 meditálás sem véd meg ( legalábbis egy jó hosszú "próbaideig") a dep-
 ressziótól és a mélypontoktól senkit sem. Csupán az optimista ember
 még a depressziós időszak alatt is tudja, hogy a felhők felett mindig 
 süt a Nap. Sajnos előfordulnak olyan időszakok is az életünkben, amikor
 látványos változást nem tudunk egyik napról a másikra eszközölni,
 bármennyit tegyünk is érte. (Na! Itt jön be a képbe a karma, az egyik
 kedvenc vitatémánk. :)) Ha már kialakult az optimista életszemlélet,
 akkor sem árt, ha a borúsabb időkre vannak félretéve technikáink,
 praktikáink, biztatásaink. Az agykontroll, kétségkívül a leghatásosabb,
 de ahhoz, hogy azt csinálja is az ember, ahhoz is akarat kell. Akarni
 kiegyensúlyozottnak, jónak, sikeresnek, szépnek érezni magunkat.
 Egy bizonyos mennyiségú hitre a jóban és az Élet értelmében mindig
 szükségünk van, hogy pozitív irányba mozduljanak a dolgok.
 Ezért gondoltam, hogy szinte mindenkinek jól jönne egy bölcs
 tanmese minden napra, amiben megkapaszkodhat, ha éppen csúszna
 lefelé a lejtőn. Esetleg még el sem kezdte az agykontrollt. Mivel konkrét
 bajáról nem írt elkeseredett barátunk, gondoltam idézek, amikor csak
 időm engedi egy tanmesét Dick Sutphnen pszichikai kutató: Jóskönyv
 című könyvéből. A meséket, történeteket találomra választom ki, mintha
 magamnak kérnék segítséget.
 "Ürítsük ki poharunkat!
 A leghíresebb Zen-buddhista történet Naninról, a japán mesterről szól.
 Történt, hogy felkereste őt egy egyetemi professzor, hogy a Zen-ta-
 nításokról érdeklődjön. Nanin megkínálta teával, teletöltötte látogató-
 ja csészéjét, majd nem hagyta abba a töltést. A professzor nézte, 
 ahogy a tea túlcsordul a szélén, majd nem tudta tovább tűrtőztetni
 magát. "Csordultig van! Több nem fér bele!" -  mondta.
 Nanin így válaszolt: " Akárcsak ez a csésze, te is tele vagy saját
 véleményeiddel, és elméleteiddel. Hogy mutassam be neked a
 Zent, ha előbb nem üríted ki a csészédet?!"
 Az önmegvalósítás az átprogramozás folyamata, nem pedig új
 tudás elsajátítása. Egész életünkben tömjük magunkba a téveszmé-
 ket, érvénytelen megállapításokat, előítéleteket, erkölcsi felfogá-
 sokat, meggyőződéseket és észrevételeket, amik korlátozzák az 
 életünket. Amíg meg nem kérdőjelezzük ezeket a csapdákat, mindig
 is a rabjuk maradunk. Ha egyszer felfogjuk, hogy valójában senkit
 nem érdekel, mit hiszünk, és senki sem fog megvédeni, elhagyhat-
 juk ezeket a balga feltételezéseket, és élhetünk tovább, felismerve,
 hogy életünkben az egyetlen értelem az, amit magunk teremtünk."
 
 Remélem, eljutott az üzenet, azokhoz, akiknek éppen szükségük
 van rá.
 
 Üdvözletel:
 Kaktuszvirága