Forrai Gábor - Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia:
Szöveggyűjtemény.
Budapest: Áron Kiadó, 1999.
http://www.phil-inst.hu/projects/szabad.egy/tudfil/ktar/forr_ed/carnap.h
tm
A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI
ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1)
RUDOLF CARNAP
1. Bevezetés
2. A szó jelentése
3. Jelentés nélküli metafizikai szavak
4. A mondat értelme
5. Metafizikai látszatállítások
6. Minden metafizika értelmetlensége
7. A metafizika mint az életérzés kifejezése
1. Bevezetés
A metafizikának sok ellenfele akadt már, a görög szkeptikusokkal
kezdődően a 19. századi
empiristákig. Ellenvetéseik nagyon különbözőek voltak. Egyesek hamisnak
nyilvánították a
metafizikai tanokat, mivel ellentmondanak a tapasztalati megismerésnek.
Mások csak
bizonytalannak tartották a metafizikát, mivel kérdésfeltevései túllépnek
az emberi
megismerés határain. Számos ellenfele terméktelennek nyilvánította a
metafizikai
kérdésekkel való foglalkozást; akár megválaszolhatók ezek, akár nem,
mindenesetre
szükségtelen velük törődni; szenteljük figyelmünket teljesen azoknak a
gyakorlati
feladatoknak, melyekkel a cselekvő ember mindennap szembetalálkozik.
A modern logika fejlődésével vált lehetségessé, hogy a metafizika
érvényességének és
jogosultságának kérdésére új és pontosabb választ adjunk. Az
"alkalmazott logikai" vagy
"ismeretelméleti" vizsgálódások, amelyek a tudományos állítások
megismerésbeli
tartalmának és ezáltal az állításokban szereplő szavak ("fogalmak")
jelentésének a logikai
elemzés segítségével történő megvilágítását tűzték ki feladatul, pozitív
és negatív
eredményekhez is vezettek. A pozitív eredményt a tapasztalati tudományok
területén
dolgozzák ki: világossá teszik a különböző tudományágak egyes fogalmait,
megmutatják
formális logikai és ismeretelméleti összefüggéseiket. A metafizika
területén (beleértve az
egész értékfilozófiát és normatant) a logikai elemzés ahhoz a negatív
eredményhez vezet,
hogy e terület állítólagos tézisei teljesen értelmetlenek. A metafizikát
ezzel olyan
radikálisan számoljuk fel, ahogyan a korábbi metafizika-ellenes
álláspontok alapján még
nem volt lehetséges. Igaz, találhatók rokon gondolatok már néhány
korábbi megfontolásban
is, például a nominalista jellegűekben, a döntő lépést azonban csak most
lehet megtenni,
miután a logika, az utóbbi évtizedekben elért fejlődése során eléggé
éles szerszámmá vált.
Ha azt mondjuk, hogy az úgynevezett metafizikai állítások értelmetlenek,
akkor ezt a szó
legszorosabb értelmében gondoljuk. Időnként, tágabb értelemben,
értelmetlennek szokás
nevezni egy állítást vagy egy kérdést akkor is, ha kimondása vagy
felvetése teljesen
terméketlen (pl. ez a kérdés: "Mennyi az átlagos testsúlya azoknak a
bécsieknek, akiknek a
telefonszáma 3-mal végződik?"); vagy ha az állítás egészen nyilvánvalóan
hamis (pl.
"1910-ben Bécsben hatan laktak"); vagy ha éppenséggel nem empirikusan,
hanem
logikailag hamis, azaz ellentmondásos (pl. "A és B személyek egy évvel
idősebbek
egymásnál"). Az ilyesfajta mondatok, bár terméketlenek vagy hamisak,
mégis értelmesek,
mivel csak az értelmes mondatokat lehet (teoretikusan) termékenyekre és
terméketlenekre,
igazakra és hamisakra felosztani. Szigorú értelemben viszont a szavak
olyan sorát tekintjük
értelmetlennek, amely egy meghatározott, adott nyelven belül semmilyen
állítást sem alkot.
Megtörténhet, hogy első pillantásra az ilyen szósor úgy néz ki, mintha
állítás lenne: ebben
az esetben látszatállításnak nevezzük. Tételünk mármost úgy hangzik,
hogy a logikai
elemzés során az úgynevezett metafizikai állítások látszatállításoknak
bizonyulnak.
Egy nyelv szókészletből, azaz a jelentéssel bíró szavak csoportjából, és
szintaxisból, más
szóval a mondatképzés szabályaiból áll; ezek a szabályok írják elő, hogy
a különböző
szófajokhoz tartozó szavakból miként alkothatók mondatok. Ennek
megfelelően kétféle
látszatállítás van: az egyikben olyan szó szerepel, melyről tévesen azt
hiszik, hogy van
jelentése; a másik fajtában jelentéssel rendelkező szavak szerepelnek,
amelyek azonban a
szintaxist megsértő módon kerülnek egymás mellé, s így nem eredményeznek
értelmes
állítást. A példák alapján látni fogjuk, hogy a metafizikában mindkét
típusú látszatállítás
előfordul. Később azután fontolóra kell vennünk, hogy mi szól azon
megállapításunk
mellett, hogy a metafizika egészében ilyen látszatállításokból tevődik
össze.
2. A szó jelentése
Ha egy szónak (egy meghatározott nyelven belül) van jelentése, azt is
szokás mondani,
hogy egy "fogalmat" jelöl; ha a szónak valójában nincs jelentése, hanem
csak úgy néz ki,
mintha lenne, akkor "látszatfogalomról" beszélünk. Hogyan magyarázható
meg a
látszatfogalmak létrejötte? Nem azért vezettek-e be minden szót a
nyelvbe, hogy valami
meghatározottat fejezzen ki, vagyis nincs-e legelső felhasználásától
kezdve meghatározott
jelentése? Hogyan lehetségesek jelentésnélküli szavak a tradicionális
nyelvben?
Kétségtelen, eredetileg minden szónak van jelentése (eltekintve azoktól
a ritka kivételektől,
amelyekre később példákat hozunk fel). A történeti fejlődés folyamán
azonban a szavak
gyakran változtatják jelentésüket. Néha még az is előfordul, hogy
elveszítik jelentésüket
anélkül, hogy újat nyernének. Ezáltal jönnek létre azután a
látszatfogalmak.
Mi mármost egy szó jelentése? Miféle kikötéseknek kell teljesülni ahhoz,
hogy egy szónak
jelentése legyen? (Vizsgálódásunk nem függ attól, hogy ezek a kikötések
világosan ki
vannak-e mondva, mint a modern tudomány egyes szavai és szimbólumai
esetében, vagy
csak hallgatólagosan vannak rögzítve, mint ahogy ez a hagyományos
nyelvben található
legtöbb szó esetében lenni szokott.) Először a szó szintaxisát kell
megállapítani, azaz
előfordulásának módját a legegyszerűbb mondatformán belül, amelyben
szerepelhet: ezt a
mondatformát nevezzük a szó elemi mondatának. A "kő" szó elemi
mondatformája pl. az
"x egy kő": az ilyen formájú mondatokban az "x" helyén a tárgyak
kategóriájából származó
valamilyen deszignáció áll, pl. "ez a gyémánt", "ez az alma". Másodszor,
az illető szó S
elemi mondatára vonatkozóan a következő kérdést kell megválaszolnunk,
amelyet
különböző módokon fogalmazhatunk meg:
1. Milyen mondatokból vezethető le S, és milyen mondatok vezethetők le
S-ből?
2. Milyen feltételek mellett igaz S, és milyenek mellett hamis?
3. Hogyan verifikálható S?
4. Mi az értelme S-nek?
Az (1) a helyes megfogalmazás; a (2) megfogalmazás a logika, a (3) az
ismeretelmélet, a
(4) a filozófia (fenomenológia) kifejezésmódjának felel meg.
Wittgenstein megmondta,
hogy a (2) fejezi ki azt, amit a filozófusok (4)-en értenek: egy mondat
értelme
igazságfeltételében rejlik. (Az (1) a "metalogikai" megfogalmazás; a
metalogikának mint a
szintaxis és a jelentés elméletének, azaz a levezethetőségi viszonyoknak
a részletes
kifejtését más alkalommal szándékozunk megadni.)
Sok szó esetében, különösen pedig a tudományos szavak túlnyomó
többségénél, a jelentés
más szavakra való visszavezetés ("konstitúció", definíció) segítségével
adható meg. Pl.
"ízeltlábúak azok az állatok, amelyeknek tagolt testük, tagolt
végtagjaik és kitinpáncéljuk
van." Ezáltal az "ízeltlábú" szó elemi mondatformájára, azaz "az x tárgy
ízeltlábú" mondat
formára vonatkozóan megválaszoltuk a fent említett kérdést: ugyanis egy
ilyen formájú
mondatnak levezethetőnek kell lennie az "x állat", "x-nek tagolt teste
van", "x-nek tagolt
végtagjai vannak" és "x-nek kitinpáncélja van" formájú premisszákból, és
fordítva, az
előző mondatból az utóbbiak mindegyikének levezethetőnek kell lennie. Az
"ízeltlábúak"-ról szóló elemi mondat levezethetőségére (más
kifejezéssel:
igazság-feltételére, verifikálhatóságának módjára, értelmére) vonatkozó
fenti kikötésekkel
rögzítettük az "ízeltlábú" szó jelentését. Ily módon a nyelv minden
szavát más szavakra, és
végül az úgynevezett "megfigyelési tételekben" vagy
"protokolltételekben" előforduló
szavakra vezettük vissza. A szó ezen a visszavezetésen keresztül kapja
meg a jelentését.
Az elsődleges mondatok (protokolltételek) tartalmát és formáját illető
kérdést, amelyet ez
idáig még nem válaszoltak meg végérvényesen, fejtegetésünkben teljesen
figyelmen kívül
hagyhatjuk. Az ismeretelméletben azt szokás mondani, hogy az elsődleges
mondatok "az
adott"-ra vonatkoznak; egyáltalán nincs azonban egyetértés abban, hogy
mi az, amit
adottnak tarthatunk. Egyesek azt vallják, hogy az adottról szóló
mondatok a legegyszerűbb
érzéki és érzelmi minőségekről szólnak (pl. "meleg", "kék", "öröm" és
effélék); mások arra
a felfogásra hajlanak, hogy az elsődleges mondatok összbenyomásokról és
az ezek közötti
hasonlósági viszonyokról szólnak: egy további álláspont szerint az
elsődleges mondatok is
a tárgyakra vonatkoznak. Az álláspontok különbségétől függetlenül annyi
biztos, hogy egy
szósornak csak akkor van értelme, ha a protokolltételekből való
levezetésnek viszonyai
rögzítve vannak, akármilyen természetűek is legyenek ezek a
protokolltételek; és éppígy
biztos az is, hogy egy szónak csak akkor van jelentése, ha a mondatok,
amelyekben
előfordulhat, protokolltételekre vezethetők vissza.
Mivel egy szó jelentését alkalmazásának kritériuma határozza meg (más
kifejezéssel élve:
elemi mondatának levezetési viszonyai, igazságfeltételei,
verifikációjának módja), a
kritérium rögzítése után már nem áll többé módunkban eldönteni, mit is
akarunk "érteni" a
szón. Ha azt akarjuk, hogy a szónak pontos jelentése legyen, nem
adhatunk meg kevesebbet
alkalmazási kritériumánál; de a kritériumnál többet sem adhatunk meg,
mivel ezáltal már
minden további meghatározást nyer. A kritérium implicite tartalmazza a
jelentést, s csak az
marad hátra, hogy explicitté tegyük ezt.
Tegyük fel példának okáért, hogy valaki egy új szót képez, pl.: "babig",
és azt állítja, hogy
vannak tárgyak, amelyek babigok és vannak olyanok, amelyek nem. Ha meg
akarjuk tudni
ennek a szónak a jelentését, akkor az alkalmazási kritériumára fogunk
kérdezni: hogy
állapítható meg egy konkrét esetben, hogy az adott tárgy babig-e vagy
sem? Tegyük fel
először is, hogy az illető adós marad a válasszal: azt mondja ugyanis,
hogy nincs empirikus
ismertetőjegy arra nézve, hogy a tárgy babig-e vagy sem. Ebben az
esetben a szó
használatát nem tartjuk jogosultnak. Ha az illető, aki használja a szót,
ennek ellenére azt
mondja, hogy vannak babig és nem-babig dolgok, csak a véges és
nyomorúságos emberi
értelem számára örök titok marad, hogy melyek a babigok és melyek nem
ilyenek, akkor az
egészet üres szószaporításnak fogjuk tartani. De talán az illető
biztosítani fog minket afelől,
hogy ő mégiscsak ért valamit a "babig" szón. Ebből azonban csak azt a
pszichológiai tényt
tudjuk meg, hogy valamilyen képeket, képzeteket és érzéseket kapcsol a
szóhoz. Ezen
keresztül azonban a szó még nem nyer jelentést. Ha a szó alkalmazási
kritériuma nincs
rögzítve, akkor a mondatok, amelyekben előfordul, semmit sem állítanak,
hanem csak
puszta látszatállítások.
Másodszor, vegyük azt az esetet, amikor egy új szó, mondjuk a "bebig"
alkalmazási
kritériuma le van szögezve, mégpedig, legyen az "Ez a tárgy bebig"
mondat akkor és csak
akkor igaz, ha a tárgy négyszögletű. (Vizsgálódásunk szempontjából nem
érdekes, hogy ez a
kritérium expliciten adott-e, vagy úgy állapítjuk-e meg, hogy
megfigyeljük állító és tagadó
használatának eseteit.) Ekkor azt fogjuk mondani: a "bebig" szó ugyanazt
jelenti, mint a
"négyszögletű". És jogosulatlannak, megengedhetetlennek fogjuk tartani,
ha a szót használó
személyek azt mondják, hogy mégis valami mást "értenek" ezen, mint
"négyszögletű"-t. És
ha azt mondják, hogy bár minden négyszögletű tárgy bebig is és fordítva,
de ez csak azért
van így, mert a négyszögletűség a bebigség látható megnyilvánulása, maga
az utóbbi
azonban rejtett, önmagában nem észlelhető tulajdonság, akkor erre azt
válaszoljuk, hogy
miután az alkalmazási kritérium rögzítve van, rögzítve van az is, hogy a
"bebig"
"négyszögletű"-t jelent, s többé már nem áll módunkban, hogy ezt vagy
azt "értsük" a szón.
Összegezzük röviden vizsgálódásaink eredményét. Legyen "a" egy
tetszőleges szó "S(a)"
pedig az elemi mondat, amelyben "a" előfordul. Ekkor annak szükséges és
elégséges
feltétele, hogy "a"-nak jelentése legyen, a következő, alapjában véve
ugyanazt kijelentő
megfogalmazások bármelyikével megadható:
1. Ismeretesek "a" empirikus ismertetőjegyei.
2. Rögzítve van, hogy milyen protokolltételekből vezethető le "S(a)".
3. "S(a)" igazságfeltételei meg vannak adva.
4. Ismeretes "S(a)" verifikációjának módja.(2)
3. A jelentés nélküli metafizikai szavak
Számos metafizikai szó esetében kimutatható, hogy nem tesz eleget az
imént megadott
feltételnek, tehát nincs jelentése.
Vegyük példának az "elv" metafizikai terminust (éspedig a lételv, nem a
megismerésbeli
elv vagy alaptétel értelmében). A különböző metafizikusok választ adnak
arra kérdésre,
hogy mi "a világ" (vagy a "tárgyak", "a lét", "a létező") legfőbb elve,
pl.: a víz, a szám, a
forma, a mozgás, az élet, a szellem, az eszme, a tudattalan, a
tevékenység, a jó és más
hasonlók. Hogy felfedjük az "elv" szó jelentését ebben a metafizikai
kérdésben, meg kell
kérdeznünk a metafizikusoktól, hogy milyen feltételek mellett lenne az
"x az y elve" állítás
igaz, és mikor lenne hamis; más szóval, az "elv" szó ismertetőjegye vagy
definíciója után
kell érdeklődnünk. A metafizikus körülbelül így válaszol: "x az y elve"
azt kell hogy
jelentse, hogy "y az x-ből jön létre", "y léte x létén alapul, "y x
révén létezik" vagy valami
ehhez hasonlót. Ezek a szavak azonban többértelműek, meghatározatlanok.
Gyakran ugyan
világos a jelentésük, pl. egy y tárgyról vagy eseményről akkor mondjuk,
hogy x-ből "jön
létre", amikor megfigyeljük, hogy az x jellegű tárgyakra vagy
eseményekre gyakorta vagy
éppen mindig y jellegűek következnek (a törvényszerű egymásrakövetkezés
értelmében vett
oksági viszony). De a metafizikus azt mondja, hogy nem erre a
tapasztalatilag
megállapítható viszonyra gondol, mert különben metafizikai tételei
egyszerűen ugyanolyan
természetű tapasztalati állítások lennének, mint a fizikaiak. A
"létrejön" szó itt nem az
időbeli és feltételezettségi viszonyt jelenti, amit rendesen jelenteni
szokott, ám semmiféle
más jelentése számára nincs megadva a kritérium. Következésképpen
egyáltalán nem
létezik az az állítólagos "metafizikai" jelentés, amellyel a szónak az
empirikus jelentéstől
eltérően rendelkeznie kellene. Ha a "princípium" szó (és a megfelelő
görög "" szó) eredeti
jelentésére gondolunk, itt ugyanazt a fejlődési folyamatot vesszük
észre. A szót kifejezetten
megfosztják az eredeti jelentésétől, a "kezdet"-től; nem jelentheti már
többé az időben
elsőt, hanem más, speciálisan metafizikai szempontból vett elsőt jelent.
Ennek a
"metafizikai szempont"-nak azonban nincsenek megadva a kritériumai.
Tehát mindkét
esetben megfosztották a szót a korábbi jelentésétől, anélkül azonban,
hogy új jelentést
adtak volna neki; a szó üres burokként marad meg. Korábbi, jelentéssel
bíró periódusából
asszociáció révén rátapadnak még különböző képzetek, s ezek új
képzetekkel és érzésekkel
kapcsolódnak össze annak az összefüggésnek az alapján, amelyben a szót
most már
használják. De a szó ezáltal nem kap jelentést, és mindaddig
jelentésnélküli marad, amíg
nem tudják megadni a verifikáció módját.
Másik példa az "isten" szó. Ennél a szónál, eltekintve használatának
különböző
változataitól az egyes területeken, három különböző esetben vagy
történeti periódusban --
amelyek azonban időben összefolynak -- jelentkező nyelvhasználatot kell
megkülönböztetnünk. A mitológiai nyelvhasználatban a szónak világos a
jelentése. Ezzel a
szóval (illetve más nyelvek megfelelő szavaival) olykor fizikai lényeket
jelölnek, akik
netán az Olümposzon, az égben vagy az alvilágban trónolnak, és
kisebb-nagyobb mértékben
fel vannak ruházva hatalommal, bölcsességgel, jósággal és boldogsággal.
Néha a szó
szellemi-lelki lényeket is jelöl, akik, bár nem rendelkeznek emberszerű
testtel, mégis
valahogyan megmutatkoznak a látható világ dolgaiban vagy eseményeiben,
és ennélfogva
tapasztalatilag megvizsgálhatók. Ezzel szemben a metafizikai
nyelvhasználatában az
"isten" szó valami tapasztalat felettit jelöl. A szó a
leghatározottabban megfosztják a testi
vagy a testiben lakozó szellemi lény jelentésétől, és mivel semmilyen új
jelentést nem
adnak neki, jelentésnélkülivé válik. Persze gyakran úgy tűnik, mintha az
"isten" szónak
adnának jelentést a metafizikában is. A felállított definíciók azonban
alaposabb vizsgálat
után látszatdefinícióknak bizonyulnak; ugyanis vagy megengedhetetlen
szókapcsolatokhoz
(amelyekről később lesz szó), vagy más metafizikai szavakhoz (pl.
"ősok", "abszolútum",
"a feltétlen", "a független", "az önálló" és hasonlók) vezetnek, elemi
mondatok
igazságfeltételeihez azonban sohasem. Ennél a szónál még a logika
alapkövetelménye,
nevezetesen, a szó szintaxisára, azaz az elemi mondatban való
előfordulási formájának
megadására vonatkozó követelmény sem teljesül. Az elemi mondatnak itt "x
egy isten"
formájúnak kellene lennie; a metafizikus azonban vagy teljesen
elutasítja ezt a formát
anélkül, hogy másikat adna, vagy ha elfogadja, akkor nem tünteti fel az
x változó
szintaktikai kategóriáját. (Kategóriák pl.: a tárgyak, a tárgyak
tulajdonságai, a tárgyak
közötti viszonyok, számok stb.)
Az "isten" szó mitológiai és metafizikai használata közé esik a
teológiai nyelvhasználat.
Itt nincs a szónak saját jelentése; akik használják, ingadoznak a
kétféle jelentés között.
Néhány teológus istenfogalma kifejezetten tapasztalati (a mi
elnevezésünkkel "mitológiai").
Ebben az esetben nem állunk szemben látszatállításokkal, a teológus
azonban abban a
hátrányos helyzetben van, hogy ilyen értelmezés mellett a teológiai
állítások tapasztalatiak
és ennélfogva a tapasztalati tudomány ítélőszéke elé kerülnek. Más
teológusoknál
kifejezetten a metafizikai nyelvhasználatot találjuk meg. Ismét másoknál
pedig nem
egyértelmű a fogalom tartalma, akár azért, mert néha az egyik, néha a
másik
nyelvhasználatot követik, akár azért, mert világosan fel nem fogható
kifejezésekben
beszélnek, amelyek mindkét említett színt magukon hordják.
Éppen úgy, mint a megvizsgált példák -- "elv" és "isten" --, a legtöbb
más speciálisan
metafizikai terminus is jelentésnélküli, pl. "az idea", "az abszolútum",
"a feltétlen", a
"végtelen", "a létező léte", "a nem-létező", "a magábanvaló dolog",
"abszolút szellem",
"objektív szellem", "lényeg", "a magábanvaló lét", "magában- és
magáértvaló lét",
"emanáció", "manifesztáció", "tagozódás", "az én", "a nem-én" stb.
Ezekkel a
kifejezésekkel éppen úgy vagyunk, mint a "babig" szóval a korábbi
példánkban. A
metafizikus azt mondja, hogy nem lehet megadni a tapasztalati
igazságfeltételeket; ha
hozzáteszi, hogy mégis "ért" valamit egy ilyen szón, akkor tudjuk, hogy
ezzel valójában
csak a szót kísérő képzetekre és érzésekre utal, amelyek révén azonban a
szó semmiféle
jelentést nem kap. Az ilyen szavakat tartalmazó, állítólagos metafizikai
tételeknek semmi
értelmük sincs, semmit sem állítanak, puszta látszatállítások. Később
majd fontolóra
vesszük, hogy miként magyarázzuk meg történeti kialakulásukat.
4. A mondat értelme
Mindeddig azokat a látszatállításokat vettük szemügyre, amelyekben
jelentésnélküli szó
fordul elő. A látszatállításoknak azonban van egy második fajtája is;
ezek jelentéssel bíró
szavakból állnak, a szavak azonban úgy kerülnek egymás mellé, hogy
értelmes mondat
mégsem keletkezik belőlük. Egy nyelv szintaxisa megadja, hogy milyen
szókapcsolatok
engedhetők meg, és melyek nem. A természetes nyelvek grammatikai
szintaxisa azonban
nem teljesíti minden esetben az értelmetlen szókapcsolatok kizárásának
feladatát. Vegyük
példának okáért a következő két szósort:
1. "Caesar egy és",
2. "Caesar egy prímszám".
A (1) szósort a szintaxist megsértő módon képeztük, a szintaxis ugyanis
kiköti, hogy a
harmadik helyen ne kötőszó, hanem predikátum álljon, tehát főnév vagy
melléknév. A
képzés a szintaxisnak megfelelő pl. a "Caesar egy hadvezér" szósorban,
így ez értelmes
szósor, valódi mondat. Ugyanígy a (2) szósor is a szintaxisnak
megfelelően van
megalkotva, mivel ugyanolyan a grammatikai formája, mint az itt említett
mondatnak.
Mindazonáltal (2) értelmetlen. A "prímszámság" számok tulajdonsága,
amelyet egy
személyről sem nem állíthatunk, sem nem tagadhatunk. Bár (2) állításnak
néz ki, mégsem
az, mivel nem mond ki semmit, nem fejez ki sem egy fennálló, sem egy
fenn nem álló tényt;
ezt a szósort tehát "látszatállításnak" nevezzük. Mivel a grammatikai
szintaxis szabályai
nincsenek megszegve, első pillantásra könnyen arra a hibás álláspontra
helyezkedhetünk,
hogy mégis állítással van dolgunk, még ha hamissal is. De "a egy
prímszám" akkor és csak
akkor hamis, ha a osztható egy olyan természetes számmal, amely sem nem
a, sem nem 1;
nyilvánvaló, hogy itt "Caesar" nem helyettesíthető be "a" helyére. Ezt a
példát úgy
választottuk meg, hogy az értelmetlenség könnyen észrevehető legyen,
azonban sok,
úgynevezett metafizikai állításnál nem ennyire könnyű felismerni, hogy
látszatállítással
állunk szemben. Az a tény, hogy a mindennapi nyelvben lehet értelmetlen
szósorokat
képezni a nyelvtani szabályok megsértése nélkül, azt jelzi, hogy logikai
szempontból nézve
a grammatikai szintaxis nem kielégítő. Ha a grammatikai szintaxis
pontosan megfelelne a
logikainak, akkor nem jöhetnének létre látszatállítások. Ha a
grammatikai szintaxis
nemcsak a főnevek, melléknevek, igék, kötőszavak stb. szófajait
különböztetné meg, hanem
mindezeken belül még bizonyos logikailag nélkülözhetetlen különbségeket
is leszögezne,
akkor lehetetlen lenne látszatállításokat képezni. Ha pl. a főnevek
grammatikailag több
szófajtára lennének felosztva aszerint, hogy a tárgyak vagy a számok
stb. tulajdonságait
jelölik-e, akkor a "hadvezér" és a "prímszám" szavak grammatikailag
különböző
szócsoportokhoz tartoznának, és (2) éppúgy megsértené a nyelvtani
szabályokat, mint (1).
Egy korrekten felépített nyelvben minden értelmetlen szósor olyan
jellegű lenne, mint (1)
példánk, tehát már a grammatika úgyszólván automatikusan kiküszöbölné
őket. Vagyis az
értelmetlenség elkerülése érdekében nem az egyes szavak jelentésére,
hanem mindenekelőtt
a szavak típusára (a "szintaktikai kategóriákra", pl.: tárgyak, a
tárgyak tulajdonságai, a
tárgyak viszonyai, számok, számok tulajdonságai, a számok viszonyai, és
hasonlók) kellene
ügyelnünk. Ha jogosult az a megállapításunk, hogy a metafizikai
állítások látszatállítások,
akkor a metafizikát egy logikailag korrekten felépített nyelvben
egyáltalán nem lehetne
megfogalmazni. Ezzel magyarázható a logikai szintaxis felépítésre
irányuló -- és a
logikusokat manapság foglalkoztató -- feladat nagy filozófiai
jelentősége.
5. Metafizikai látszatállítások
Most a metafizikai látszatállítások néhány olyan példáját fogjuk
bemutatni, amelyeken
különösen jól látható, hogy megszegik a logikai szintaxist, bár a
történeti-grammatikai
szintaxisnak eleget tesznek. Abból a metafizikai tanításból(3)
választottuk ki az alábbi
néhány mondatot, amely jelenleg Németországban a legnagyobb hatást
gyakorolja.
"Csak a létezőt kell kutatni és -- semmi mást; a létezőt egyedül, és
többé -- semmit; csakis
a létezőt, és ezen túl -- semmit. Hogy állunk ezzel a semmivel? -- Csak
azért van-e a
semmi, mivel van a nem, azaz a tagadás? Vagy fordítva van? A tagadás és
a nem csak
azért létezik, mert van a semmi? -- Azt állítjuk: a semmi eredendőbb,
mint a nem és a
tagadás. -- Hol keressük a semmit? Hol találjuk a semmit? -- Ismerjük a
semmit. -- Az
aggodalom kinyilvánítja a semmit. Az, amiért és ami miatt aggódtunk,
"tulajdonképpen" --
semmi sem volt. Valójában: a semmi maga -- mint olyan -- volt jelen. --
Hogy is állunk a
semmivel? -- A semmi maga semmizik."
Állítsuk fel az alábbi sémát annak kimutatására, hogy a látszatállítások
képzésének
lehetősége a nyelv logikai fogyatékosságán alapul.
I. A köznyelv értelmes
mondatai
II. Az értelmetlen
keletkezése az értelmesből a
köznyelvben
III. Logikailag
korrekt
nyelv
A. Mi van odakinn?
o(?)
Odakinn eső van.
o(E)
A. Mi van odakinn?
o(?)
Odakinn semmi sincs.
o(S)
A. Nem igaz az, hogy
van
(azaz nem létezik, nem
meglevő) valami
odakinn.
~(Egziszt.op. x).o(x)
B. Hogy állunk ezzel az
esővel? (azaz:
mit csinál az eső? vagy: mit
lehet még
mondani erről az esőről?)
?(E)
B. Hogy állunk ezzel a
semmivel?
?(S)
B. Ezek a formák
egyálta-
lán meg sem alkothatók.
1. Ismerjük az esőt.
i(E)
1. "Keressük a semmit."
"Megtaláljuk a semmit."
"Ismerjük a semmit."
i(S)
2. Az eső esik.
e(E)
2. "A semmi semmizik."
3. "A semmi csak azért
létezik, mivel..."
s(S)
lét(S)
Az I. alatti mondatok mind grammatikailag, mind logikailag
kifogástalanok, tehát
értelmesek. A II. alatti mondatok (B3 kivételével) grammatikailag
teljesen analógok az I.
alattiakkal. A IIA mondatforma (mint kérdés és válasz) nem felel meg egy
logikailag
korrekt nyelvvel szemben támasztandó követelményeknek, mindazonáltal
értelmes, mivel
korrekt nyelvre lefordítható; ezt mutatja a IIIA mondat, amelynek
ugyanaz az értelme, mint
IIA-nak. A IIA mondatforma célszerűtlensége abban mutatkozik meg, hogy
belőle
grammatikailag kifogástalan műveletek segítségével eljuthatunk azokhoz a
IIB értelmetlen
mondatformákhoz, amelyeket a fenti idézetből vettünk. A III. oszlop
logikailag hibátlan
nyelvén ezek a formák még csak meg sem alkothatók. Ennek ellenére
értelmetlenségüket
nem vesszük észre első pillantásra, mivel az IB értelmes mondatokkal
való hasonlóság
miatt az ember könnyen hagyja magát megtéveszteni. Nyelvünk itt
kimutatott hibája tehát az,
hogy egy logikailag korrekt nyelvvel ellentétben, megengedi az értelmes
és az értelmetlen
szósorok grammatikai formájának azonosságát. Minden, szavakban
megfogalmazott
mondathoz csatoltuk a logisztika írásmódjának megfelelő formulát: ezek a
formulák
különösképp világosan mutatják meg az IA és IIA közötti célszerűtlen
analógiát és a IIB
értelmetlen képződmények ezen az analógián alapuló létrejöttét.
A IIB látszatállítások közelebbi vizsgálatakor megmutatkoznak még
bizonyos további
különbségek is. Az (1) mondat képzése egyszerűen azon a hibán alapul,
hogy a "semmi"
szó tárgynévként került alkalmazásra, mivel a köznyelvben ebben a
formában szoktuk
használni egy negatív egzisztenciális állítás megfogalmazására (lásd
IIA). Viszont egy
korrekt nyelvben ugyanerre a célra nem külön név, hanem a mondat
bizonyos logikai
formája szolgál (lásd IIIA). A IIB2 mondatban még valami új dologgal is
találkozunk,
nevezetesen a "semmizni" jelentés nélküli szó képzésével; a mondat ezért
két okból is
értelmetlen. A korábbiakban kimutattuk, hogy a metafizika
jelentésnélküli szavai
rendszerint azáltal jönnek létre, hogy egy jelentéssel bíró szót a
metafizikában alkalmazott
metaforikus használat megfoszt a jelentésétől. Itt viszont azon ritka
esetek egyikével van
dolgunk, amikor egy olyan új szót vezetnek be, amelynek eredetileg sem
volt semmi
jelentése. A IIB3 mondatot szintén két okból kell elvetnünk. Osztozik az
előző mondatokkal
abban a hibában, hogy a "semmi" szót tárgyszóként kezeli. Ezenkívül
ellentmondást is
tartalmaz. Mert még ha megengedhető lenne is a "semmit" egy tárgy
neveként vagy
jellemzéseként bevezetni, a tárgytól akkor is már a definíciójában
megtagadnánk a létezést,
amíg a (3) mondatban ismét tulajdonítanánk ezt neki. Ez a mondat tehát
ellentmondásos, és
ezért képtelenség lenne, még akkor is, ha nem lenne már eleve
értelmetlen.
A IIB mondatokban található otromba logikai hibákra való tekintettel
arra a feltevésre
juthatunk, hogy talán az idézett értekezésben a "semmi" szónak egészen
más a jelentése,
mint egyébként. És ez a gyanúnk tovább erősödik, amikor alább azt
olvassuk, hogy az
aggodalom kinyilvánítja a semmit, hogy az aggodalomban maga a semmi mint
olyan van
jelen. Itt úgy tűnik, mintha a "semmi" szó egy meghatározott, talán
éppen vallásos jellegű
érzelmi állapotot jelölne, vagy valami olyasmit, ami az ilyen érzések
alapjául szolgál. Ha
ez az eset forogna fenn, akkor a IIB mondataiban említett logikai hibák
nem állnának fenn.
De a 16. oldalon hozott idézet azt mutatja, hogy ilyen értelmezés nem
lehetséges. A "csak"
és az "és semmi más" összkapcsolásából egészen világossá válik, hogy a
"semmi" szó itt
abban a szokásos logikai értelemben szerepel, amely egy negatív
egzisztenciális állítás
kifejezésére szolgál. A "semmi" szónak ehhez a bevezetéséhez közvetlenül
kapcsolódik
azután az értekezés fő kérdése: "Hogy állunk ezzel a semmivel?"
Aggályaink a tekintetben, hogy esetleg tévesen értelmeztük a mondatokat,
teljesen
megszűnnek, amikor megtudjuk, hogy az értekezés szerzője maga is
tökéletesen tisztában
van azzal, hogy a saját kérdései és állításai ellentétben állnak a
logikával. "A semmi
vonatkozásában kérdés és válasz önmagában egyformán abszurd. --
Tulajdonképpen a
gondolkodás általánosan alkalmazott alapszabálya, az
ellentmondásmentesség tétele, az
általános »logika« megszünteti ezt a kérdést." Annál rosszabb a
logikának! Meg kell
döntenünk uralmát: "Ha tehát a semmire és a létre vonatkozó kérdések
területén megtörik
az értelem hatalma, akkor ezzel a »logika« filozófián belüli uralmának
sorsa is eldől. A
»logika« eszméje maga feloldódik az eredendőbb kérdezés örvénylésében."
De jóvá
hagyja-e a józan tudomány a logikát sértő kérdezés örvénylését? Erre a
kérdésre is kész a
válasz: "A tudomány állítólagos józansága és magasabbrendűsége
nevetségessé válik, ha
nem veszi komolyan a semmit." Tételünk így jó alátámasztást kap: egy
metafizikus önmaga
jut itt arra a megállapításra, hogy kérdései és válaszai
összeegyeztethetetlenek a logikával
és a tudományos gondolkodással.
Most már világos, hogy mi a különbség a mi tézisünk és a korábbi
metafizika-ellenes
tételek között. Mi nem tartjuk a metafizikát "puszta agyrém"-nek vagy
"mesének". Egy mese
állításai nem a logikának mondanak ellent, hanem csak a tapasztalatnak;
tökéletesen
értelmesek, még ha hamisak is. A metafizika továbbá nem "babona"; hinni
csak igaz és
hamis állításokban lehet, értelmetlen szósorokban nem. A metafizikai
állítások
"munkahipotézisekként" sem jöhetnek számításba, mivel egy hipotézis
esetében
lényegbevágó a levezethetőségi viszony az (igaz vagy hamis) tapasztalati
állításokhoz, és
éppen ez hiányzik a látszatállításoknál.
A metafizika megmentése céljából néha a következő ellenvetést hozzák
fel, az emberi
megismerőképesség ún. korlátozottságára hivatkozva: bár a metafizikai
állítások nem
verifikálhatók az ember, sem pedig valamilyen más véges lény által,
mégis felfoghatók
talán annak megsejtéseként, hogy mit válaszolna kérdéseinkre egy
magasabb rendű vagy
éppen tökéletes megismerőképességgel rendelkező lény, és így mint
sejtések mégiscsak
értelmesek lennének. Hogy kivédjük ezt az ellenvetést, vegyük fontolóra
a következőket.
Ha egy szó jelentése nem adható meg, vagy ha egy szósor összeállítása
nem felel meg a
szintaxis szabályainak, akkor még csak kérdésről sem beszélhetünk.
(Gondoljunk csak a
látszatkérdésekre: "Babig-e ez az asztal?"; "Szent-e a hetes szám?"; "A
páros vagy a
páratlan számok sötétebbek-e?" Ha nincs kérdés, akkor még egy mindentudó
lény sem tud
válaszolni. A fenti ellenvetés hívei erre talán azt válaszolják: ahogy
egy normális látású
személy új ismeretet tud közölni a vakkal, ugyanígy talán egy magasabb
rendű lény is tudna
metafizikai ismeretet közölni velünk, pl. azt, hogy a látható világ egy
szellem
megjelenése-e. Itt fontolóra kell vennünk, hogy mit is jelent az "új
ismeret". Természetesen
elgondolható, hogy találhatunk olyan lényeket, amelyek egy új érzékről
tudósítanak minket.
Ha ezek a lények be tudnák bizonyítani nekünk a Fermat-tételt, vagy egy
új fizikai eszközt
találnának fel, vagy felállítanának egy addig ismeretlen fizikai
törvényt, akkor ismereteink
gyarapodnának az ő segítségük révén. Az ilyesmit ugyanis
ellenőrizhetnénk ugyanúgy,
ahogy a vak is meg tudja érteni, sőt ellenőrizni is tudja az egész
fizikát (és ezzel együtt a
normális látású személy minden megállapítását). De ha ezek a
feltételezett lények valami
olyasmit mondanának, amit nem tudunk verifikálni, akkor ezt nem is
értenénk meg; ebben az
esetben semmilyen közlésről nincs szó, hanem csak értelemnélküli puszta
beszédhangokról,
még ha képzetek kapcsolódnak is hozzájuk. Következésképen, tudásunkat
egy másféle lény
-- és egyre megy, hogy ez többet, kevesebbet vagy mindent tud-e -- csak
mennyiségileg
bővítheti, elvileg új típusú ismerettel azonban nem járulhat hozzá
tudásunkhoz. Ami
számunkra bizonytalan, mások segítségével bizonyosabbá tehető; de ami
számunkra
felfoghatatlan, értelmetlen, mások segítségével sem tehető értelmessé,
bármilyen sokat
tudjanak is ezek. Ezért sem isten, sem ördög nem juttathat minket
metafizikához.
6. Minden metafizika értelmetlensége
A metafizikai állítások általunk elemzett példáit mind csak egyetlen
értekezésből vettük. Az
eredmények azonban hasonló, részben szó szerint azonos módon érvényesek
más
metafizikai rendszerekre is. Amikor ez az értekezés helyeslőleg idézi
Hegel egyik tételét
("a tiszta lét és a tiszta semmi tehát egy és ugyanaz"), akkor ez a
hivatkozás teljességgel
jogosult. Hegel metafizikája logikailag pontosan ugyanolyan jellegű,
mint ez a modern
metafizika. És ugyanez érvényes a többi metafizikai rendszerre is, még
akkor is, ha nyelvi
fordulataik és ennélfogva logikai hibáik jellege többé vagy kevésbé
eltér a megvizsgált
példák típusától.
A különféle metafizikai rendszerek egyes állításainak elemzésére nem
szükséges további
példákat felhozni. Csak a leggyakoribb hibafajtákra mutatunk rá.
A látszatállításokban elkövetett logikai hibák többsége talán azokon a
logikai
fogyatékosságokon alapul, amelyek nyelvünkben a "lenni" szónak és a
többi, legalábbis a
legtöbb európai nyelv megfelelő szavainak a használatához tapadnak. Az
első
fogyatékosság a "lenni" szó kétértelműsége; egyszer a predikátumot
csatoló kopulaként
használják ("én éhes vagyok"), másszor pedig a létezés megjelölésre ("én
vagyok"). Ezt a
fogyatékosságot súlyosbítja még, hogy a metafizikusok gyakran nincsenek
tisztában ezzel a
kétértelműséggel. A második fogyatékosság az ige második --
egzisztencia -- jelentésénél
található. Az igei forma predikátumot sugall ott, ahol nincs ilyen.
Jóllehet, már régóta
tudjuk, hogy az egzisztencia nem tulajdonság (vö. az ontológiai istenérv
kanti cáfolatát),
ebben a kérdésben teljes mértékben mégiscsak a modern logika konzekvens;
az
egzisztencia jelét olyan szintaktikai formában vezeti be, hogy a
predikátumtól eltérően ne
vonatkozhasson tárgyak jeleire, hanem csak predikátumokra (vö. pl. a
fenti táblázatban a
IIIA mondatot). Az ókortól kezdve a legtöbb metafizikus hagyta, hogy a
"lenni" szó igei és
ezáltal predikatív formájú látszatállításokra csábítsa, pl. "én vagyok",
"isten van".
Ennek a hibának az egyik példáját Descartes "Cogito, ergo sum"-jában
találjuk.
A premisszával szemben felhozott tartalmi kifogásoktól -- vagyis
attól, hogy a
"gondolkodom" mondat adekvát kifejezése-e a szándékolt tényállásnak,
vagy
talán hiposztazálást tartalmaz -- itt teljes egészében eltekintünk,
és a mondatot
csak formális logikai nézőpontból vesszük szemügyre. Két lényeges
logikai hibát
veszünk ekkor észre. Az első a "vagyok" zárótételben van. A "lenni"
ige itt
kétségtelenül az egzisztencia értelmében szerepel, mivel kopula nem
használható
predikátum nélkül. Descartes "vagyok"-ját mindig is így értelmezték.
De ebben
az esetben ez a mondat megsérti az előbb említett logikai szabályt,
amely szerint
az egzisztencia csak egy predikátummal, nem pedig egy névvel
(szubjektum,
tulajdonnév) kapcsolatban mondható ki. Egy egzisztenciális mondat
nem "a
létezik" formájú (mint itt: "én vagyok", azaz "én létezem"), hanem
"létezik
valami ilyen és ilyen" formájú. A második hiba a "gondolkodom"-tól a
"vagyok"-hoz való átmenetben van. Ha a "P(a)" ("a-hoz P tulajdonság
tartozik")
mondatból egy egzisztenciális mondat vezethető le, akkor ez csak a
premissza P
predikátumának, nem pedig a szubjektumának vonatkozásában mondhatja
ki az
egzisztenciát. Az "európai vagyok"-ból nem az következik, hogy
"vagyok",
hanem az, hogy "létezik egy európai". A "gondolkodom"-ból nem az
következik,
hogy "vagyok", hanem az, hogy "létezik valami, ami gondolkodik."
Az a körülmény, hogy nyelvünk az egzisztenciát igével ("lenni" vagy
"létezni") fejezi ki,
önmagában még nem logikai hiba, hanem csak célszerűtlen, veszélyes. Az
igei forma miatt
könnyen arra a hibás álláspontra helyezkedhetünk, hogy az egzisztencia
predikátum; s ekkor
olyan logikailag fonák, ennélfogva értelmetlen kifejezésmódokhoz jutunk,
mint amilyeneket
az előbb vettünk szemügyre. Ugyanez az eredete az olyan formuláknak is,
mint pl. a
"létező", a "nem-létező", amelyek a metafizikában ősidők óta óriási
szerepet játszottak.
Egy logikailag korrekt nyelvben ezek a formák még csak meg sem
fogalmazhatók. Úgy
tűnik, hogy a latin és a német nyelvben, talán a görög példa
csábítására, az "ens", illetve a
"seiend" formákat külön a metafizikusok céljára vezették be, s ezáltal
logikailag
megrontották a nyelvet, miközben azt hitték, hogy csak egy
fogyatékosságot küszöbölnek ki.
A logikai szintaxis megsértésének másik, nagyon gyakran előforduló
példája a fogalmak
ún. "alkalmazási szférájának összekeverése" (Sphärenvermengung). Amíg az
előbb
említett hiba abban áll, hogy egy nem-predikatív jelentésű jelet
predikátumként
használtunk, addig itt a predikátumot, bár predikátumként használjuk, de
egy másik "szféra"
predikátumaként -- az ún. "típuselmélet" szabályainak megsértéséről van
tehát szó. Ennek
illusztrálására szolgálhat az
előzőekben vizsgált mondat, nevezetesen: a "Caesar egy prímszám". A
személynevek és a
számnevek különböző logikai szférákhoz tartoznak, és ezért a személyek
predikátumai (pl.
"hadvezér") és a számok predikátumai (pl. "prímszám") is. A fogalmak
alkalmazási
szférájának, típusának összekeveréséből adódó hiba, a "lenni" ige
korábbiakban taglalt
használatától eltérően, nem a metafizika specialitása, hanem már a
köznyelvben is nagyon
gyakran előfordul. Itt azonban ritkán vezet értelmetlenséghez, mert a
szavak
többértelműsége a szférák, a típusok vonatkozásában olyan jellegű, hogy
könnyen
megszüntethető.
Példa: 1. "Ez az asztal nagyobb, mint az." 2. "Ennek az asztalnak a
magassága nagyobb,
mint azé az asztalé." A "nagyobb" szót itt az (1)-ben tárgyak közötti
viszonyra, a (2)-ben
pedig számok közötti viszonyra használtuk, ennélfogva két különböző
szintaktikai
kategóriához tartozik. A hiba itt lényegtelen, és pl. kiküszöbölhető
azáltal, hogy
"nagyobb1"-et, és "nagyobb2"-t írunk; a "nagyobb1"-et ezután a
"nagyobb2" alapján úgy
definiáljuk, hogy az (1) mondatformát a (2)-vel (és más hasonló
mondatformával)
szinonimnak nyilvánítjuk.
Mivel az alkalmazási szférák összekeverése a köznyelvben nem okoz semmi
bajt, ezért
általában nem szokás figyelembe venni. Bár a mindennapos
nyelvhasználatnak ez meg is
felel, a metafizikában azonban jóvátehetetlen következményekkel jár; a
metafizikában
ugyanis a mindennapi nyelv szokásainak sugallatára az alkalmazási
szférák olyan
összekeveréséhez jutottak el, amely a mindennapi nyelvben előforduló
szférakeveredéstől
eltérően már nem fordítható le logikailag hibátlan formára. Ilyesféle
látszatállításokat
különösen gyakran találunk pl. Hegelnél és Heideggernél, aki átvette a
hegeli nyelvezet sok
sajátosságát, annak számos logikai fogyatékosságával egyetemben. (Pl.:
azokat a
predikátumokat, amelyeknek bizonyos fajtájú tárgyakra kellene
vonatkozniuk, ehelyett ezen
tárgyak egyik predikátumára, vagy a "létre", vagy a "meglétre", vagy az
e tárgyak között
fennálló viszonyra vonatkoztatják.)
Miután azt láttuk, hogy sok metafizikai mondat értelmetlen, felmerül a
kérdés, hogy nincs-e
a metafizikában mégis az értelmes állításoknak egy olyan állománya,
amely megmaradna az
értelmetlen állítások kiküszöbölése után is.
Eddigi eredményeink alapján azt is gondolhatnánk, hogy a metafizikában
nagyon sokszor az
értelmetlenségbe fulladás veszélye fenyeget, s ezért, ha valaki
metafizikát akar csinálni,
akkor iparkodnia kell, hogy e veszélyeket gondosan elkerülje. De
valójában a helyzet az,
hogy nem lehetségesek értelmes metafizikai állítások. Ez a metafizika
által kitűzött
feladatból következik, abból, hogy olyan ismeretet akar fellelni és
bemutatni, amely
elérhetetlen a tapasztalati tudomány számára.
Korábban már láttuk, hogy egy mondat értelme verifikációjának módjában
van. Egy mondat
csak annyit közöl, amennyi verifikálható benne. Ezért egy mondat, ha
egyáltalán közöl
valamit, akkor csak tapasztalati tényt közölhet. Ha valami elvileg túl
lenne a lehetséges
tapasztalaton, akkor nem lehetne sem elmondani, sem elgondolni, s
kérdéseket sem lehetne
feltenni vele kapcsolatban.
Az (értelmes) állítások a következő fajtákra oszlanak: először, vannak
olyan állítások,
amelyek már kizárólag a formájuk alapján igazak (Wittgenstein szerint
ezek "tautológiák":
közelítőleg megfelelnek Kant "analitikus ítéleteinek") -- ezek semmit
sem mondanak a
valóságról. A logika és a matematika formulái ilyen típusúak; önmaguk
tehát nem faktuális
kijelentések, hanem csak az ilyen kijelentések átalakítására szolgálnak.
A második típushoz
tartoznak az ilyen állítások tagadásai ("kontradikciók"), amelyek
ellentmondásosak, és
ennélfogva a formájukból következően hamisak. Minden más állítás
esetében az igazságra
vagy a hamisságra vonatkozó döntés a protokolltételeken nyugszik; a
többiek tehát (igaz
vagy hamis) tapasztalati állítások, és a tapasztalati tudomány
területéhez tartoznak. Ha
valaki olyan állítást akar képezni, amely nem tartozik ezekhez a
fajtákhoz, akkor állítása
automatikusan értelmetlen lesz. Mivel a metafizika sem analitikus
állításokat nem akar
tenni, sem pedig a tapasztalati tudomány területére nem akar kerülni,
ezért vagy olyan
szavakat kényszerül felhasználni, amelyeknek nem adja meg az alkalmazási
kritériumát és
amelyek ezért jelentésnélküliek, vagy pedig a jelentéssel bíró szavakat
oly módon
kényszerül összeállítani, hogy sem analitikus (illetőleg
kontradiktorikus), sem empirikus
állítást nem kap. Mindkét esetben szükségszerűen látszatállítások
adódnak.
A logikai analízis tehát értelmetlennek nyilvánít minden olyan
állítólagos ismeretet, amely
a tapasztalat fölé vagy mögé akar eljutni. Ez az ítélet érvényes
mindenekelőtt az egész
spekulatív metafizikára, a tiszta gondolkodásból vagy a tiszta
intuícióból származó
mindenféle állítólagos ismeretre, amely a tapasztalatot nélkülözhetőnek
véli. De az ítélet
vonatkozik az olyan metafizikára is, amely a tapasztalatból kiindulva,
speciális
következtetések segítségével akarja megismerni azt, ami a tapasztalat
mögött, avagy ezen
kívül van (így pl. az organikus folyamatokban ható, de -- feltételezés
szerint -- fizikailag
felfoghatatlan "entelecheia" neovitalista tézisére; az "oksági viszony
lényegére" vonatkozó
kérdésre, ha az túl akar lépni az egymásutániság bizonyos
szabályosságainak
megállapításán; a "magábanvaló"-ról szóló fecsegésre). Továbbá, érvényes
ez az ítélet a
normák vagy értékek egész filozófiájára, minden normatív diszciplínaként
felfogott
etikára vagy esztétikára. Ugyanis egy érték vagy egy norma objektív
érvényessége még az
értékfilozófusok felfogása szerint sem verifikálható vagy dedukálható
empirikus
állításokból, ezért (értelmes állításban) egyáltalán ki sem fejezhető.
Másképpen szólva:
vagy megadják a "jó", "szép" és a normatív tudományokban alkalmazott
többi predikátum
empirikus ismertetőjegyeit, vagy nem. Az első esetben egy ilyen
predikátumot tartalmazó
állítás tapasztalati tényt rögzítő ítélet lesz, nem pedig értékítélet; a
második esetben
látszatállítássá válik; értékítéletet kifejező állítás azonban
egyáltalán nem alkotható.
Végül, az értelmetlenséget kimondó ítélet azokra a metafizikai
irányzatokra is érvényes,
amelyeket helytelenül ismeretelméleti irányzatokként szokás jellemezni,
nevezetesen a
realizmusra (amennyiben többet akar mondani annál az empirikus ténynél,
hogy az
események egy bizonyos szabályszerűséget mutatnak, ami lehetségessé
teszi az induktív
módszer alkalmazását), és az ellenkező oldalon a szubjektív
idealizmusra, a
szolipszizmusra, a fenomenalizmusra és a (korábbi értelemben vett)
pozitivizmusra.
De mi marad meg egyáltalán a filozófiának, ha minden olyan állítás,
amely közöl valamit,
empirikus természetű és a ténytudományokhoz tartozik? Nem állítások, nem
elmélet, nem is
rendszer, hanem csak egy módszer marad, nevezetesen a logikai elemzés
módszere. Ennek
a módszernek az alkalmazását -- negatív felhasználásban -- az előzőekben
mutattuk meg,
ahol is a jelentés nélküli szavak, az értelmetlen látszatállítások
kiselejtezésére szolgált.
Pozitív felhasználásában a jelentéssel bíró fogalmak és értelmes
állítások megvilágítására,
a ténytudományok és a matematika logikai megalapozására szolgál. A
módszer negatív
felhasználása a pillanatnyi történelmi szituációban szükséges és fontos.
De már a jelenlegi
gyakorlatban is gyümölcsözött a pozitív felhasználás, amelyre azonban
itt nem térhetünk ki
behatóbban. A logikai elemzésnek, a logikai alapok kutatásának jelzett
feladata az, amit a
metafizikával ellentétben a "tudományos filozófián" értünk; ezt a
feladatot állítja előtérbe
folyóiratunk legtöbb tanulmánya.
A logikai elemzés eredményeként kapott állítások -- pl. ebben és a többi
logikai
értekezésben szereplő mondatok -- logikai jellegének kérdését itt csak
utalásszerűen
válaszolhatjuk meg, mondván, hogy ezek a mondatok részben analitikusnak,
részben
tapasztalatiak. A mondatokról és a mondatrészekről szóló állítások
ugyanis részben a tiszta
metalogikához tartoznak (pl. "az egzisztencia jeléből és egy tárgy
nevéből álló sorozat
nem mondat"), részben pedig a deskriptív metalogikához (pl. "ennek és
ennek a könyvnek
ilyen és ilyen helyén található szósor értelmetlen"). A metalogikát más
helyen fogjuk
tárgyalni, ahol majd arról is beszélünk, hogy a metalogika, amely egy
nyelv mondatairól
beszél, megfogalmazható magában ebben a nyelvben.
7. A metafizika mint az életérzés kifejezése
Az a kijelentés, hogy a metafizikai állítások teljességgel
értelmetlenek, semmit sem
közölnek, még azokban is idegenkedést kelt, akik intellektuálisan
egyetértenek
eredményeinkkel: vajon a legkülönbözőbb korokban a különböző népeknél
olyan sok
ember, közöttük kitűnő elmék, oly sok fáradságot, sőt valódi buzgalmat
fordítottak volna-e
a metafizikára, ha ez semmi másból nem állna, mint értelmetlenül
összefűzött puszta
szavakból? És meg lehetne-e érteni, hogy a metafizikai alkotások egészen
a mai napig
olyan erős hatást gyakorolnak az olvasókra és a hallgatókra, ha ezek még
csak nem is
tévedéseket, hanem egyáltalán semmit sem tartalmaznak? Ezek a kételyek
jogosultak
annyiban, amennyiben a metafizika ténylegesen tartalmaz valamit --
csakhogy ez nem
teoretikus tartalom. A metafizikai (látszat-) állítások nem írják le sem
a fennálló (ebben az
esetben igaz állítások lennének), sem a fenn nem álló (ebben az esetben
legalábbis hamis
állítások lennének) tényeket: nem a tényállások bemutatására szolgálnak,
hanem az
életérzés kifejezésére.
Talán feltételezhetjük, hogy a metafizika a mítoszból fejlődött ki. A
gyerek dühös a
"gonosz asztalra", amely megütötte; a primitív ember a földrengés
fenyegető démonának
kiengesztelésén fáradozik, vagy hálatelt szívvel imádja a bő termést
hozó eső istenét. Ilyen
esetekben a természeti jelenségek megszemélyesítésével állunk szemben,
amely mintegy
költői kifejezése a környezettel szemben táplált emberi érzelmeknek. A
mítosz öröksége
egyrészt a költészetre száll át, amely tudatos eszközökkel hozza létre
és erősíti a mítosznak
az élet szempontjából fontos teljesítményét; másrészt a teológiára,
amelyben a mítosz
rendszerré fejlődik. Mi tehát a metafizika történelmi szerepe? Talán a
teológia pótlásának
tekinthetjük a szisztematikus, fogalmi gondolkodás fokán. A teológia
(állítólag)
természetfeletti ismeretforrásait itt természetes, de (állítólag)
tapasztalatfeletti
ismeretforrások helyettesítik. Közelebbről, bár többszörösen
megváltozott köntösben,
mégis ugyanazt a tartalmat ismerhetjük fel a metafizikában is, mint a
mitológiában: ahhoz a
következtetéshez jutunk ugyanis, hogy a metafizika is az életérzés, az
emberre jellemző
magatartás -- valamint a környezet, az embertársak iránt, az embert
mélyen foglalkoztató
feladatok, az ember egyéni sorsa és megpróbáltatásai iránt tanúsított
érzelmi és akarati
beállítottság -- kifejezésre juttatásának szükségletéből származik. Ez
az életérzés, bár
többnyire tudattalanul megnyilvánul mindenben, amit az ember tesz vagy
mond;
belevésődik még az arckifejezésekbe, sőt talán még a járásmódba is. Sok
ember azonban
még ezen túl is szükségét érzi, hogy megalkossa életérzésének sajátos
kifejezését,
amelyben ez tömörebben és nyomatékosabban felfoghatóvá válna. Ha ezek az
emberek
művészi tehetséggel rendelkeznek, akkor a műalkotások létrehozásával
találnak lehetőséget
önmaguk kifejezésére. Sokan (pl. Dilthey és tanítványai) megvilágították
már, hogy a
műalkotások stílusában és jellegében miként nyilvánul meg az életérzés.
(Ezzel
kapcsolatban gyakran használják még a "világnézet" terminust, mi azonban
inkább
elkerüljük ezt, mivel kétértelműsége miatt éppenséggel az elemzéseink
szempontjából
döntő különbség, azaz az elmélet és az életérzés különbsége mosódik el.)
Vizsgálódásunk
számára csak az lényeges, hogy a művészet az életérzésnek adekvát, a
metafizika pedig
inadekvát kifejezési eszköze. Önmagában véve természetesen egyetlen,
tetszés szerint
megválasztott kifejezési eszköz alkalmazása ellen sem hozható fel
kifogás. A metafizika
esetében mégis az a helyzet, hogy a művek formája alapján a metafizika
másnak mutatkozik,
mint ami valójában. A művek ugyanis (látszólag) az egymással
alap-következmény
viszonyban álló állítások formájával, tehát egy elmélet formájával
rendelkeznek. Ily
módon, annak ellenére, hogy ténylegesen nincs ilyesmi, mégis létrejön a
teoretikus tartalom
látszata. Nemcsak az olvasó, hanem maga a metafizikus is abban az
illúzióban ringatja
magát, hogy a metafizikai állítások közölnek valamit, tényállásokat
írnak le. A metafizikus
úgy véli, hogy olyan területen mozog, ahol az igazság vagy a hamisság a
tét. Valójában
azonban a metafizikus semmit sem állított, hanem csak -- a művészhez
hasonlóan --
kifejezett valamit. Arra, hogy a metafizikus az említett tévedés rabja,
nem abból a tényből
következtetünk, hogy kifejezési közegéül nyelvet, kifejezési formájául
pedig kijelentő
mondatokat választ; a lírai költő is ugyanezt teszi, anélkül azonban,
hogy az önámítás
áldozata lenne. A metafizikus azonban tételeit érvekkel támasztja alá,
megköveteli, hogy
egyetértsenek tartalmukkal, polemizál a más irányzathoz tartozó
metafizikussal,
értekezésében cáfolni igyekszik a többi metafizikus tételeit. A lírai
költő ezzel szemben
nem tekinti feladatának, hogy költeményében egy másik lírikus
költeményéből vett
állításokat megcáfolja, mivel jól tudja, hogy a művészet nem az elmélet
területén mozog.
Talán a zene az életérzés legtisztább kifejezési eszköze, mivel
leginkább mentes minden
tárgyiságtól. Az a harmonikus életérzés, amit a metafizikus egy monista
rendszerben akar
kifejezésre juttatni, világosabban fejeződik ki a mozarti zenében. És
amikor a metafizikus
dualista-heroikus életérzését egy dualista rendszerben fejezi ki, ezt
nem azért teszi-e talán,
mert nem rendelkezik Beethoven tehetségével ahhoz, hogy ezt az
életérzést adekvát
közegben fejezze ki? A metafizikusok zeneileg tehetségtelen muzsikusok.
Ehelyett erősen
vonzódnak a teoretikus közegben végzett munkához, a fogalmak és
gondolatok
összekapcsolásához. De ezt a hajlandóságukat nem a tudomány területén
váltják tettekre,
másrészt pedig kifejezési igényüket nem a művészetben elégítik ki,
összekeverik a két
dolgot, és olyan produkcióval állnak elő, amely semmi a megismerés, és
elégtelen az
életérzés vonatkozásában.
Véleményünket, amely szerint a metafizika pótművészet -- és annak is
elégtelen --, az a
tény is megerősíteni látszik, hogy a művészi adottságokkal leginkább
rendelkező
metafizikus, ti. Nietzsche, majdnem teljesen elkerülte a két terület
összkeverésének hibáját.
Írásainak nagy része túlnyomóan empirikus tartalmú; például
meghatározott művészeti
jelenségek történeti elemzésével, vagy a morál történeti-pszichológiai
vizsgálatával
foglalkozik. Abban a műben azonban, amelyben a legélesebben fejezi ki
azt, amit mások a
metafizikában vagy az etikában szoktak, nevezetesen a "Zarathustrában",
nem a félrevezető
teoretikus formát választja, hanem nyíltan a művészi, a költői formát.
(Fordította Altrichter Ferenc)
JEGYZETEK
1. Rudolf Carnap: Überwindung der Metaphysik durch logische Analyse der
Sprache,
Erkenntnis, 2. köt. (1931), 4. füzet, 219-241. o. [Magyarul: Altrichter
Ferenc (szerk.): A
Bécsi Kör filozófiája, Gondolat, 1972. 61-92. o.]
2. A fejtegetésünket megalapozó logikai és ismeretelméleti koncepcióra
itt csak röviden
utalhatunk. Vö. L. Wittgenstein: Tractatus Logico-Philosophicus (1922);
R. Carnap: Der
logische Aufbau der Welt (1928); F. Waismann: Logik, Sprache,
Philosophie
(előkészületben). (Waismann művel sohasem jelent meg. A Wittgenstein mű
magyar
fordítása 1963-ban látott napvilágot. -- A ford.)
3. A következő idézetet M. Heidegger: Was ist Metaphysik? (1929) című
művéből vettük
(a kiemelések az eredetiben). Éppilyen könnyen vehettünk volna
passzusokat bármelyik
más jelenkori vagy régebbi metafizikustól is; mégis, a kiválasztott rész
különösen
alkalmasnak látszik tézisünk illusztrálására.
|
